2010 IF kávézó - Lackfi János költő

Lackfi János:

FRISSEN FESTVE
Kiss Márta és Osgyányi Sára kiállítása elé

Ha újonnan lefestjük a kerti padot vagy a kerítést, nos, ez a művelet nem kis kockázattal jár. Az élet nem törődik a „VIGYÁZAT: FRISSEN FESTVE” táblával, és egyszerűen beleragad a még képlékeny, mázolt felületbe. Aki volt már tevékeny részese efféle műveletnek, tudja jól, mennyi kóbor légy, muslinca, lepke és más rovar kerül elő hirtelen, mintha a természet csak erre várt volna, és speciálisan e célra állítaná elő beleragadásra hajlamos egyedeit. A fák mintegy varázsütésre ontani kezdik a bolyhokat, szöszöket, levélmorzsalékot, kéregdarabkákat, terméseket és egyéb bio-szemetet. Az egész világ ég a vágytól, hogy maradandóvá dermedhessen az általunk felvitt festékréteg preparátumában, hogy végre textúra és mintázat legyen ezen a váratlan rögzítő-felületen. A nagy mindenség apró elemei ráröppennek a felkínált anyagra, és akár erőszakkal is, műalkotássá szeretnének jegecesedni. Képzeljünk csak el egy kőkorszaki legyet vagy darazsat, amint végtelen türelemmel áll a hónapokig gömbölyödő gyantacsöpp alatt: várja az életelixír gyanánt szolgáló jövőbeni borostyánkövet, amelynek örökre lakója lehet majd, és amely mesésen, millió évekkel hosszabbítja meg parányi, rovarnyi élettartamát! De eszünkbe juthatnak a börleszkfilmek is: léteznek hívogató tárgyak, amelyek elkerülhetetlenül vonzzák a komikumot, a bennük összegabalyodni, megbotlani kész életet. Ha az asztalon kinn van egy torta, biztos, hogy azt előbb-utóbb valakinek a képébe csapják egy alkalmas dramaturgiai pillanatban. Ha meglátunk egy sétapálcát, azzal alighanem kupán vágnak vernek valakit, vagy egy csenevész emberke annak kampós végével botlasztja el a díjbirkózót. Ugyanígy egy frissen festett padra is holtbiztos, hogy mit sem sejtve letelepszik majd egy fehér öltönyös uraság vagy egy andalgó szerelmespár.

Mindezt azért kellett okvetlenül elmondanom, mert Kiss Márta és Osgyányi Sára képeire nyugodtan kitehetnénk a táblát: VIGYÁZAT, FRISSEN FESTVE! Bizony, a friss festékben ott van kivakarhatatlanul beleragadva maga a lüktető, harsogó és hersegő, budapesti élet. Nyomot hagyott a vásznon a kinti utcákon kavargó, tekergő, szálldosó és kergetőző eleven minta. Fények havazták össze, tükröződések maszatolják be ezeket a kompozíciókat, és mintha mikroszkópon bámulnánk univerzumunkba, a sejtekig, az atomokig mélyülő mikrovilágok nyílnak meg előttünk. Legszívesebben beleharapnánk ennek a színes, szélesvásznú realitásnak az érett, tömött, kicsattanóan édes gyümölcseibe. Úgyhogy hadd hívjam fel mindenkinek a figyelmét még idejében: a képek etetése éppoly szigorúan tilos, mint megevésük. Célszerű lenne ellenben berendezni a kiállítás valamelyik sarkában egy képsimogatót, ahol legalább a festmények reprodukcióit lehetne egy kicsit dédelgetni, ujjbeggyel birtokba venni. Nem tartanám rossz ötletnek, hogy a kávézóban a „marchandising” jegyében kapni lehessen Osgyányi-féle plüss-villamosokat és kerékpárokat vagy Kiss Márti-féle kitömött, nyomottképű kutyákat, mini démonfigurákat.

Bohumil Hrabal egyik novellájának műértő főhőse elindul, hogy felkeresse kedvenc festőjét, a vidéki környezetét lélegzetelállító színkavalkáddal megörökítő, művészeti élettől és csillogástól megcsömörlötten, romantikus magányban alkotó géniuszt. Naiv esztétánk már előre elképzeli, milyen káprázat lesz belelépni Óz birodalmába, a varázsos tájba, amelyről a művész festményei láttán annyit, de annyit ábrándozott! Annál nagyobb döbbenet hát neki a megérkezés a közeli kőbánya állandóan szemerkélő porával belepett világba, ahol porfelhőt rebbentenek a madarak, szürkéll a pásztor, a nyáj, a fű, a fa, a domb, a szántó, a kút, a ház, minden, ami mozog vagy éppen mozdulatlan a föld színén. Döbbenten tudakolja a művésztől, honnan meríti színeit ebben a töményen elszürkült világban. A festő fejcsóválva okosítja fel széplelkű hősünket: a színeket nem a művészellátóból szerzi be az ember, azok a tudat belső bugyrainak robbanásából keletkeznek. Nem a világ termeli őket, hanem a művészet maga! Mennyire igaz ez a két festőnő munkáira is: ha megnéznénk az ábrázolt urbánus tájak eredeti színeit, ugyanazzal a galamb-lecsinálta, kőporos fakósággal találkoznánk, mint a Hrabal-novella lapjain. Budapest utcáit nem a színorgia tobzódása jellemzi, ezt legfeljebb a pláza-környéken szembe tűnő susogó tréningekben és villódzó edzőcipőkben érhetjük tetten. Korántsem arról van itt szó azonban, hogy a két hölgy kifestőkönyvnek nézte volna a világot, és jólnevelt iskolás lányok módjára besatírozták, kitatarozták a természet által kezeletlenül hagyott felületeket.

Az igazán mélybenéző művészet nem külsőleg preparálja, lakkozza a világot, hanem addig kutatja, tapogatja, míg megleli annak egy-egy erogén zónáját, és a nagy egész egyszeriben borzongani kezd, kisugárzása megváltozik, örvénylő hullámzások jönnek létre benne. Ezeket a minőségi ugrásokat mind jól ismerjük saját életünkből. Ilyen, amikor a gyorsan pörgő kerék egy bizonyos fordulatszám felett látszólag mozdulatlanná dermed. Vagy amikor egy szabályosan telepített erdő mellett haladunk el, és a fák nyílegyenes sorközei, mint egy szupernyolcas filmen, szinte velünk ugrabugrálnak tovább. Ehhez hasonlít, amikor a könyökünket beverjük valahová, és a várt fájdalom ingere helyett egészen valószínűtlen pontokig gyűrűző zsibbadás kezd el szörfözni a testünkben. Efféle váratlan jelenség, hogy ha egy egészen buta házi tyúk szárnyát lefogjuk, és az állatot hirtelen a hátára fordítjuk, annak másodperceken belül szépen lecsukódik a szeme, és ellenállhatatlanul álomba merül. De ilyen a lebegés valószerűtlen pillanata is (már ha egyáltalán sikerül elkapnunk), mielőtt egy feldobott tárgy, egy közönséges alma vagy kavics engedne a gravitáció bűverejének, és zuhanni kezdene a talaj felé. Ilyen a sportolásban menetrendszerűen átléphető holtpont, amikor az addig szenvedő, hetvenhét halált halt maratoni futó léptei a fizika minden törvényét meghazudtolóan szárnyakat kapnak, addig elgyötört mozdulataiba elképesztő, elemi könnyedség költözik. A világ G-pontjai tehát adva vannak, a művész dolga kellő hozzáértéssel megtalálni azokat. És a két itt kiállító festőnő műveiből evidencia-erővel árad ez a rátalálás.

Kiss Márta képei mindig portré-csendéletek, csend-életképek. Fontos bennük a nehézkedés, a földre súlyosodó tömeg mozdulatlansága, az arcok szinte növényien meditatív jellege. Ábrázolásaiban mindig a súlypontot keresi, azt a vándorló gömböt, amelyből kiindulva valakinek a létezése kibillenthető önmagából, többé válik önmagánál, önnön szellemi lényegét tárja fel előttünk. A virágárus hölgy (vagy talán férfi?) ezt a hezitáló egyensúlyt keresi térdére támasztott zoknis lábával, melyen egy gémeskút kölönceként himbálózik a mindig leesni kész papucs. Mit is árul ez az ember, miközben a háttérben embrió-pozícióba gömbölyödött hajléktalan lebeg a súlytalanság állapotában, az előtérben pedig a kipusztíthatatlan élet feltöri az egyöntetű aszfaltpáncélt, és a semmiből konokul megteremti saját létterét? A virágárus hipnotizáló szemmel mered ránk, talán nem is minket néz, hanem rajtunk keresztüllátva valami sokkal lényegesebbet és fontosabbat. Vajon vevők vagyunk-e árujára – nemcsak a vödörbe állított, vágott virágokra, hanem a járdát erőszakkal felpattintó gyomnövényre, még inkább az árus tekintetében nyíló elérhetetlennek páros virágára?

Egy másik képen két mobiltelefonáló fiatal lány idomait kúszónövényként növi, terjengi be a kedvezményes percdíj – oppardon, a metafizikus idő, mely együttlét és különlét ideje egyaránt, hiszen ők egyazon padon ülnek, még sincsenek együtt; beszélgetnek, mégsem egymással – mindkettejüket a levegőben kúszó ezer láthatatlan szállal fonja magához egy-egy egészen távoli személy. Persze kombinatorikailag azt a misztikus lehetőséget sem zárhatjuk ki, hogy egymástól egyetlen méternyire, párhuzamos tekintettel előrenézve éppen egymással társalognak a közöttük feszülő térerőn keresztül…
Kiss Mártánál, akár a középkori szárnyas oltárok tábláin, minden képen ott búvik egy apró, elrejtett mozzanat, egy picike időzített bomba, amely többletjelentést robbant a remekül kiegyensúlyozott nagy egészen belül. Ez az apróság lehet egy kézigránát-forma üveg naptej (vajon milyen káros sugárzástól óv meg?), a bokrok lecsüngő virágai után ágaskodó nőfigurára a bozótosból rávihogó kisördög, vagy a beszélgetők mellett, a padon terpedő varangy (kinek a csókjára vár?). Ezek a kacagó részletek egy másik valóság szellemhangjaként karattyolnak bele a kompozíció nagyszabású szólamaiba.
Osgyányi Sára többnyire erőteljes gauguin-i kontúrokkal dolgozik, fémdrótokkal merevíti ki a világot, majd izzó máraiüveg-darabokként illeszti be a rácsozatba a gondosan összeválogatott térdarabokat. Ez a rácsozat fura módon mégsem a rabságot, hanem inkább a szabadságot valósítja meg, a kihangsúlyozott struktúra-csontváz ellenére itt minden csupa lendület és mozgás. Elmosódott emberformák próbálják elérni a tömegközlekedés megfelelő járatát, villamosok, autók, motorok reszkettetik, rázzák, zúzzák, tördelik ízzé-porrá a rendelkezésére álló térformát, az áram pedig eszelősen és láthatatlanul rohangászik a magyar földön (vagyishogy magyar égen) dúsan burjánzó felsővezetékekben. A földre fektetve kanyargó sínek lendülete csak úgy szikrázik a sebességtől, valahogy úgy, ahogy a számunkra mozdulatlan égbolt is valójában száguldó égitestekkel van telezsúfolva. Az alkonyodó Duna-parton festőien és fenyegetően kúszni kezdenek felénk a sündisznó-tüskés árnyékok, félő, hogy a vásznat kilyukasztva egyszeriben kikúsznak a külső térbe, és a végtelenhez szegeznek bennünket, szemlélőiket. Ugyanilyen energikusan, feszülő izomtömbökként vibrálnak a hullámok, zuhognak a házak és olvadnak a hidak, egymásba gomolyognak a mályvacukor-lila, harsogó sárga, tejszínes avokádózöld tömbök. Osgyányi képein talán vízből és villamosból találunk a legtöbbet, ám ne felejtsük el a mindent uraló, mohó szerpentinként kavargó földet és eget, melyekkel kiegészülve (ha a villamost tűzhajtásúnak tekintjük) íme, előáll a négy elem egyensúlya, a világ-egész maga: tűz, víz, föld, levegő. Néhány festmény még ennél a teljesség-eszménynél is továbbmegy: egymás fölé rétegződnek a többemeletes valóság újabb és újabb horizontjai, kéklő árnyék-sziluettek terpeszkednek az égen, melyek fölött egy újabb valóság alakzatai ácsorognak, és ennek a szintnek is megvan a maga égboltja, amelyre megint árnyak kúsznak, egy még felsőbb világ formáinak síkba vetített fényhiányai. Egyes térnyúlványokban a semmi stégjén ül néhány színes figura, kis testük hangtalan vacog – de talán nem a félelemtől, hanem valami ciklámenszínű eksztázis gyönyörűségében reszketve. Hol járunk? Minden egek fölötti vizek partján, ahogy a Zsoltárok Könyvében olvasható? Ki tudja?
Látjátok, feleim, a művészet veszélyes, könnyen áthajíthat bennünket egy másik dimenzióba, ahonnan aztán megtépázottan botorkálunk vissza viseltes, hétköznapló önmagunkhoz. Tanulságként hát nem tudok okosabbat mondani, mint amivel kezdtem: VIGYÁZAT: FRISSEN FESTVE!