2008 Karinthy Szalon - Sturcz János művészettörténész

Kiss Márta festészete végletesen és anakronisztikusan női és individualista. Manapság a kortárs művészek nem önkifejeznek, hanem vagy a társadalmat kritizálják, vagy intellektuális problémákat oldanak meg, mindkét esetben a rációt helyezve előtérbe. Ebben a szélsőségesen intellektuális, valójában a lelket elleplező, kiölő, az egyéniséget felszámoló, belső ürességet preferáló, az új rabszolgatartó kornak megfelelő konceptualista művészeti szcénában Márti az expresszionisták módjára önmagát akarja kifejezni, a külvilág néhány átírt elemével érzelmeit, lelkiállapotait, hangulatait vizionálja és vizualizálja, belső lelki tereit teszi láthatóvá, érzékelhetővé, amibe beléphetünk, s amiben elmélyedhetünk. Notóriusan csak önmaga érdekli, mégsem nárcisztikus, őszintén megmutatkozik, felfedi sérüléseit és kételyeit, de nem nyomasztja, sokkolja nézőit, belső világa titkainak beavatottjait lelki nyomorával, mint sok 20. századi festő.

Persze neki is vannak bajai, félelmei, mégis akaratával elűzi a démonokat, s egy év alatt egy olyan lírai mesevilágot épített fel, amelyben hitelesen épülnek egybe európai, amerikai és távol-keleti élményei, s amelyek énjének középpontja felé haladó lelki útját dokumentálják. Ebben a megnyugtató, de hitelessége miatt inkább keserédes, mint szirupos világban magunk is elmeditálgathatunk. Kiss Márta nem önzésből vagy exhibicionizmusból foglalkozik önmagával, hanem mert tudja, hogy csak ezt ismerheti meg igazán, éppen a festészet által, ami ennek a belső útnak az eszköze. Nem véletlen, hogy egy rendkívül aprólékos, hosszadalmas kézimunkát és türelmet igénylő technikát alkalmaz, ami lehetőséget ad a közben való meditációra, s aminek révén hosszú időt tölthet az általa létrehozott tárggyal, szinte testileg-lelkileg azonosulva a kezeiből megszülető képpel. Többféle színes alapozást alkalmaz, a fölé húzott rétegbe ornamentális hálókat karcol, ami a hagyományos női kézműves technikákkal, a hímzéssel, horgolással, tojásfestéssel, batikolással rokonítja. Eleve nagyon sok textilt, virágmintás terítőt, női ruhát ábrázol, amelyeket szinte mindig növényi ornamens borít, a nőkből áradó, kiapadhatatlan, megújuló életerőt szimbolizálva. Nőalakjai környezetében is szinte csak élettől duzzadó gyümölcsök és virágok pompáznak. A női princípiumnak a passzív, álmodozó, nem-tudatos növényi létezéssel való összekapcsolása korántsem a feminizmus és az egyenjogúság utáni, hanem egy azt megelőző, önmagát - ha nem is a férfinek, de a világnak - alávető, ősi női identitást sugall, amelyet a harcias, cél-racionális, karrierre vágyó, intellektuális nőművészek elutasítanának. Valószínűleg Kiss Márta is végigjárta a nemi egyenjogúság és a modern női identitás körüli kérdéseket, ám úgy tűnik, hogy női énjének kibontakoztatásában nem a külső világban való harcot, a valamivel szembeni érvényesülést és aktivitást, hanem a belső utat választotta. Egy 100 %-an női, sőt hétköznapiasan, földközelien, stilizálás nélkül, hagyományosan, visszahúzódóan „nőcis” világot épített fel, amely - mivel belülről erős - nem szorul külső megerősítésre, bizonyításra vagy férfiúi hódolatra. Festményein szinte kizárólag nők jelennek meg; a nagypapán, a furulyázó jávai bácsin, a hegedülő cigányon és egy búsképű kisfiún kívül nincs közöttük hímnemű, a nőiség legbelsőbb, legintimebb körét láthatjuk itt, amikor a hölgyek csak maguk között vannak, s egészen hétköznapi dolgokat művelnek, esznek, csevegnek, piperéznek, merengenek, keseregnek, leginkább „csak” léteznek. Mégsem biztos, hogy kevésbé értik a világot, mint a világot állandóan átalakítani akaró, folytonos aktivitásukban csak saját egójukra figyelő embertársaik. (Ezt mutatja az a néhány nőábrázolás, amelyeken főleg érett asszonyok vagy maga a művész alkot, énekel, táncol, önirónikusan - férfiasan- „nagy absztrakt” képet fest.)

Nem véletlen, hogy Kiss Márta éppen restaurátornak tanult. Pedig valószínűleg már előtte el volt döntve - csak ő nem tudott róla - hogy festő lesz. A restaurátor szakon nemcsak a klasszikus festői technikákat, hanem a művészet és a világ iránti alázatot és türelmet is megtanulta. Ezt mutatják a festményeit illúzionisztikusan megmozgató, kép a képben idézetek, amelyek például Cezanne-nak, Matisse-nak állítanak emléket. Közülük emelném ki most a Vendégség I. és II. című képeket, melyeken titokzatos misztériumok történnek. Az elsőn egy hétköznapi csoda, az anyai szeretet, amellyel ez a nem európai külsejű asszony a Cezanne csendéletéből átvett körtékkel táplálja az európai gyermeket. A Vendégség II.-n mintha 3 különböző korszakból, életkorból és rasszból származó nő között születne misztikus szövetség. A Matisse képen gyümölcsöket rendezgető, megint csak a feministák által elvetett hagyományos táplálói funkciót vállaló szolgáló európai nő saját körébe zárul, míg az előtérben különös „angyali üdvözlet” játszódik le. Az asztalnál ülő „Mária” orans-szerű tartással fogadja a valószínűleg a termékenységet és áldozatot jelképező szőlőfürtöket hozó leány „angyalt”, aki egy falba vágott, titokzatos, vagina formájú nyílásból bukkan elő.
Kíváncsi vagyok, hogy Márta művészete a hétköznapibb, a meditatívabb vagy a misztikus irányba vezet.
Megnézzük a következő kiállításán.